Pilinszky János illusztrációk

Tisztelt jelenlévők! Kedves barátaink!

Pilinszky egy 1965-ben készült rádióinterjúban a következőket mondta: „Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt kamrákra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek nincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.” Pilinszky számára a művészet ha nem is pontosan, de majdnem ezt jelentette: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjébe.

Külön esztétikát is kidolgozott (persze nem filozófiai terminusokkal leírható rendszerbe ágyazottan), amelyet ő evangéliuminak nevezett. S milyen is ez az evangéliumi esztétika? Milyen az evangéliumi művész? Elsősorban egy olyan kazamata lakója, aki számára a puszta tapintás fontosabb annál, mint amit kitapintott, s a világ egészével úgy kíván találkozni – szemben a gazdagok luxusőrületével –, hogy mindinkább beéri azzal, ami a tányér alján megmaradt. Ez az alkotás formájára éppúgy vonatkozik, mint az alkotó személyre. A stiláris kultúrák ugyanis hideg palotára emlékeztetnek, míg az evangélium meleg ól. Isten itt akart megszületni, ebben a sötét és szegényes melegben, még akkor is, ha a valóságban ezek az istállók jéghidegek, s a hűvös eleganciájú paloták jól fűtöttek.

Bátran állíthatom, Nágel Kornél evangéliumi művész, a szó Pilinszky János-i értelmében. Hiszen ezek a képek egy olyan realitást tárnak elénk, amellyel az életben – talán az ünnep és az emlékezés meghitt pillanatait leszámítva – alig vagy szinte soha nem szembesülünk. Pilinszky rendkívül sokszor idézte Rilke híres mondatát: „Milyen kár, hogy a tények mögül nem láthatjuk a valóságot!” És valóban. A plakátmagány, a kockacsend, a csillagháló a hétköznapi nyelv számára ismeretlen kifejezések. Mégis érezzük, bennük az a természetfeletti rend, a tények mögül száműzött Isten van jelen, aki időről időre átvérzi a történelem szövetét.

A kiállítás képei között kiemelt jelentőségű az Apokrif című vershez készült ilusztráció-sorozat. Irodalomtörténeti adalékként hadd jegyezzem meg, hogy ezt a költeményt Pilinszky hosszú hetek alatt, kínkeserves gyötrődés közepette írta, annyira beleolvadt az írás kohójába, s a mű úgy fejlődött, mint ahogy a diszkosz húzza a diszkoszvető karját, de nem ereszti el, mert akkor kiszalad az ürességbe. Az éppen elkészült versszakokat egyenként mutatta meg Nemes Nagy Ágnesnek, aki azt tanácsolta: válasszon a vershez egy szabálytalanabb strófaszerkezetet, hiszen a mondanivaló zaklatottságához ez sokkal inkább illik. Majdnem húsz évvel később, az Útószó-ban szinte soronként dekonstruálta művét, ahogyan Kornél is teszi… Kis túlzással azt mondhatnánk: Kornél művészete az ikonfestészettel rokon, hiszen olyan mozdulatlan intenzitás hullámzik egy-egy kompozíció mögött, amely a nyugat barokk viharzásától idegen.

Pilinszky Kondor Béla kiállításán mondandóját azzal kezdte, hogy egy megnyitónak illő rövidnek, nem is vázlatnak, hanem skiccnek lennie. Úgyhogy beszédem elejére utalva a következő gondolattal fejezném be: Ha a művészet valóban jóváteheti azt, ami megtörtént, méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént, úgy Nágel Kornélnak is dolga van… személy szerint azzal a meszelt deszkák előtt, 1942-ben lépegető öregasszonnyal.

Kedves barátaim, engedjétek meg, hogy a kiállítást megnyissam!

Kontra Attila

Tata
2010

Kedves Pilinszky János, kedves barátom!

Megígértem, hogy írok, ha kész lettem a közös munkánkkal. Most, hogy már nem vagy esténként nálam, így már én is csak emlékezni tudok rád. Jó volt, hogy néha meglátogattál és 1-1 vonalat te fejeztél be a készülő képemen. Hidd el, ezek lettek a legjobb részetek! Tudod, hisz meséltem és mutattam, hogy már kortársaidat is illusztráltam előtted, de őket sosem a teljes csönd állapotában tettem. József Attilához, Faludyhoz, Máraihoz, Radnótihoz találtam zenét, viszont verseidnél jobb volt néha inged suhogását és óvatos lépteidet zeneként hallgatni.

Tudod, hisz együtt nevettünk azon, hogy akkor kezdtem el, amikor teljesen megértettem a plakátok magányát és azt, hogy néha milyen üres is tud lenni a világ. Azok a napok kicsit nehezek voltak, és a napi rutin, sikerek és néha csalódások után a lakás ajtaját bezárva, a külvilágot nem beengedve, új emberként ültem asztalhoz. Sokszor már vártál, és így az alkotó percek jobban teltek. Te leültél, néha elidőztél a könyvespolcomnál, kérdezgettél a falamon lévő képekről( igen, nálam is személyes történetei vannak), néha meglocsoltad virágaimat és sokszor tűnődve, néha ülve is elaludtál.

Tudod, hogy sokáig nem is mertem arra gondolni, hogy képek készüljenek verseidhez, nem tudtam úgy olvasni őket és érezni, hogy ezekhez bármit is hozzá lehet tenni. Aztán egy hasonló hangulatú este során elkezdtek megrohanni a képek. Soha nem történt még ilyen azelőtt. Úgy tudod ezt elképzelni, mintha egy múzeumban motorral száguldanál végig. Nem is tudtam felfogni minden részletet, csak kézzel tudtam a leendő témákat leírni, hogy mik is voltak a felvillanások.

Ezek után áldott és csendes esték követték egymást, miközben soraid és a készülő kép volt előttem. A tetőtérben néha csak pár gyertya égett, a csillagok alatt viszont már csak ketten voltunk. Nem is oly rég, 30 éve tértél haza és én pont 10 évesen hallottam először Hobo Vadászat albumán a Négysorost. 20 éve. Akkor természetesen nem értettem, de éreztem, hogy fontos sorok ezek és talán ez volt az első vers, amit magamtól és nem kényszerből tanultam meg. Pont 5 éve egy hasonló őszi napon, mikor a Faludy-sorozaton dolgoztam, ígéretet tettem a Farkasréti temetőben, mikor véletlenül megtaláltam sírodat, hogy egyszer közösen állok ki Veled együtt, értő és érző emberek elé. Hát kedves barátom, jó, hogy itt is velünk vagy ma este!

Egy alkotói folyamatnak vége, de nem ért el a befejezett munka utáni űr. Nem végeztünk még!

Hisz annyi téma, befejezetlen beszélgetés, tanítás és közös élmény vár még ránk, és annyi mindent meséltél magadról, hogy nem szállhatsz haza örökre. Nem tudtuk megfejteni azt, ami idelent nehéz volt, hogy vágyaid, szerelmeid csorbák, betejesítetlenek maradtak. Hidd el, mindenki tudta, hisz látták, hogy csak adni akartál, de sokszor nem kaptál vissza semmit. Zárt kapukon kopogtattál csak, vastag kesztyűben, tele tapintattal, holott ordítanod kellett volna. Viszont megtetted ezt versben, de közben démonok kísértettek meg mert magadban harcoltál, őröltek egyre és végül legyőztek. Mi meg itt maradtunk, sok ezerértelmű soroddal és próbálunk eligazodni életünkben, néha hozzád hasonló magányban.

Persze most tiltakoznál, hogy a közönség előtt Rólad beszéljek, nem is ezt teszem, inkább csak köszönöm:
- Azt, hogy megtudtam tőled, hogy sosem vagyunk egyedül, ha a Te soraid beleégtek a lelkünkbe.
-Azt, hogy a Teremtő nem a külsőségekben mutatja magát, hanem egy öregasszony megtört kezében is Isteni bizonyosság van.
-Azt, hogy egy érzés, egy ölelés, egy jó beszélgetés, egy jó előadás, egy szép este, egy kép elkészítése is lehet ima.
-Azt, hogy aki elment, nem örökre hagyott itt, csak máshonnan néz minket és halhatatlanul szeret.

Köszönöm:
-A tiszta szívű farkast: akitől én is szelídebb lettem
-A Szeles csillagokat: hogy tudom már, hogy kellő magasságból mindenki csak egy pont
-A Szögeket: hogy emlékezzünk a méltatlan és igazságtalan tettekre
-A kockacsendet: hogy nem félelmetes a bensőnk csendje
-A trapézt és a korlátot: Hogy tudom, hogy mások miatt élünk és nem magunkért
-A felrázó pár sorodat: Hogy csak halogatás a közös ágyon a külön párna
-A téli ég új értelmét: hogy nincs kedvem már nem őszintén élni

Nem mondom, hogy Isten áldjon, mert a te esetedben ez most furcsán hangzana. Remélem megtaláltad odafent a válaszokat, és elmúltak a kétségeid és végre boldog vagy.

Most már rajtunk a sor! Tekints le néha ránk, én pedig bármikor szívesen látlak!

Szeretettel: K"

Nágel Kornél

Gödör Klub
Budapest
2011. október 06.